A szakrális nőiség (újra)felfedezése I. – A nemiség és a matriarchátus

Van egy kultikus könyv a külföldi spirituális berkekben, Starhawk Spiráltánc - A nagy Istennő vallásának újjászületése (The Spiral Dance - A Rebirth of the Ancient Religion of the Great Goddess) (1999) című műve, amely jelentős hatást gyakorolt a modern neopogány és wicca mozgalmakra, különösen a szakrális nőiség témáját kutató feminista spiritualitásra.

Starhawk abban a reményben vetette először papírra gondolatait, hogy hamarosan eljön majd a nap, amikor a nemi és családon belüli erőszak, valamint a vérfertőzés annyira ritkává és elképzelhetetlenné válik, mint a kannibalizmus.

Amikor a vallásos nyelvezet gender-inkluzív lesz. Amikor a gyerekek a napfordulós énekeket éppúgy megtanulják, mint a karácsonyi dalokat, hanukaénekeket és kwanza-imákat, és évente új Istennő-hagyományok születnek.

A könyv 1979-ben jelent meg először. Mit gondolsz, azóta teljesültek Starhawk akkori vágyai? A válaszod egyben válasz arra is, hogy miért foglalja el a szakrális nőiség, az istennő(k) létezésének és tiszteletének témája már jó ideje a (női) spirituális diskurzusok egyik legelőkelőbb helyét.

De vajon valóban léteznek Istennők? És a nőknek valóban van valamiféle összeköttetésük egy(fajta) szakrális nőiséggel? Egyáltalán: létezik nőiség, „női princípium”?

A kérdések sokaságából is egyértelműen látszik, hogy a szakrális nőiség intenzív jelensége összetett kulturális és politikai erők összjátékának köszönhető. Kétrészes sorozatom első részében a (női) nemiséget övező kulturális sztereotípiákat veszem górcső alá, majd a matriarchátus témájával foglalkozom.

A (poszt)modern nő és a nemiség kapcsolata: a szakrális nőiség. Miért távolodtunk el tőle, ha...?

A kétértelműség és az ellentétek szorítása

Rengeteg mai, visszafejlődést, visszalépést mutató kulturális tendenciát magyaráz meg az, amit Starhawk abszolutizmusnak (absolutism) nevez, és aminek a gyökereit a többértelműség iránti intoleranciából eredezteti.

A kultúránkat szimbólumok strukturálják, és tudattalanul is azt feltételezzük, hogy az életünket leíró és meghatározó szimbolikus rendszereink valóságosak. De vajon mi van akkor, ha az egyes leírások eltérnek egymástól? Vajon melyik az igaz?

Vagy Isten teremtette Ádámot és Évát, vagy Darwin elmélete szerint láttak napvilágot. A feldolgozatlan tudattalan konfliktusok a boldogtalanságunk végső okai, vagy pedig gazdasági és anyagi körülményeink. Vagy-vagy. A legkülönfélébb Ideológiák harctüzében edződünk, miközben meg vagyunk győződve arról, hogy az egyetlen helyes, igazi és kizárólagos úton mi magunk járunk. Az abszolutizmus megoszt, és hamis ellentéteket szül – például a politika és a spiritualitás dimenzió között is. Egy Istennő(ke)t tisztelő feminista spiritualitás viszont nem egymással szemben állónak, hanem egymást kiegészítőnek tekinti ezeket a fogalmakat és minőségeket. Mind belső, mind pedig külső változásra szükség van. Önmagában egyik sem elegendő.

A zsidó-keresztény hagyomány és az energia spirituális értelmezése

A zsidó-keresztény hagyomány egy olyan világnézetet hagyományozott ránk, amely az egymással harcban álló ellentétekből – oppozíciókból – létesül, és ezeket „jó”-ként vagy „rossz”-ként értékeli (Markale, 1999; Campbell, 2013; Price, 2017). Innen származik a kultúránk imént említett sajátossága.

A posztmodern elméletek, ezeken belül is a (poszt)dekonstrukciós megközelítések ezeknek a hierarchikus oppozíciós pároknak a kritikáját nyújtja.

Ezeknek a nézőpontoknak a csírája megtalálható az ökocentrikus, földközpontú vallásokban is, amelyek feminista spirituális szellemisége szerint az „energia” mint olyan ciklikus természetű. Olykor kifelé tör, külső változtatásra késztetve minket, máskor befelé áramlik, önmagunk átalakítására ösztönözve. Az energia tehát nem mozoghat csak egyetlen irányba; mindig vissza kell fordulnia, lüktetnie és megújulnia szükséges. Ha a ciklus bármelyik végét „rossznak” vagy szükségtelennek tartjuk, akkor azzal saját magunkat fosztjuk meg a teljesség megtapasztalásának a lehetőségétől.

A férfi és a nő(i) a szakrális nőiség hagyományának az olvasatában

Feltehetjük tehát a kérdést, hogy miért van két nem. Starhawk szerint – nagyon találóan – ugyanazért, amiért a kártyák megkeverése előtt önkényesen kettéválasztjuk a paklit. Az ivaros szaporodás ugyan garantálja a biológiai sokféleség maximumát, de az univerzumot mozgásban tartó erotikus energia mégsem írható le a férfi-női polaritás mentén. Ezzel ugyanis a heteroszexuális kapcsolatokat tennénk meg a létezés fundamentumává, miközben minden más vonzalmat és vágyat deviánsnak minősítenénk.

Ez a szemlélet nemcsak a leszbikusok, meleg férfiak és biszexuális emberek valóságát tünteti el, hanem mindannyiunkat megfoszt attól az összetett energia- és vonzalomtánctól, amelyet megoszthatunk a fákkal, virágokkal, kövekkel, az óceánnal, egy, a legmélyebb bensőnket megérintő könyvvel vagy festménnyel, szonettel vagy szonátával, akár egy távoli, az adott pillanatban számunkra horgonyt jelentő távoli csillaggal.

Így elvesztenék a jelentésüket-jelentőségüket azok a megnyilatkozások is, amelyeket választott hivatásainkkal kapcsolatban oly gyakran teszünk, pl. hogy „Az asztrológia számomra: szerelem!”. Az erotikus energia a sokféleséget teremti és ünnepli. Az Istennő vallása és a szakrális nőiség (tisztelete) pedig éppen erről szól: az élet erotikus táncáról, amely a természeten és a kultúrán – a „természetkultúrán” (natureculture) (Haraway, 1988) – keresztül áramlik.

Az esszencialista gondolkodás és retorika ellenében

Ha az Istennő(k) irányába indulunk hát el, akkor jobban tesszük, ha a nő(i)ségre és a férfiasságra nem mint megszilárdult tulajdonságokra, esszenciális minőségekre tekintünk, amelyek mintegy belőlünk fakadnak. Az egyébként igencsak konzervatív Freud – korát meghazudtoló, meghökkentően liberális – polimorfperverzitás-elmélete (1905/2011) mellett Jung (1991) úgy gondolta, hogy minden nőben van egy férfi rész (animus), és minden férfiban lakozik egy női én (anima). Ma már ezeket a fogalmakat is félrevezetőnek és haszontalannak találhatjuk, ahogyan a „női energia” és „férfi energia” kifejezésektől is sokaknak (jogosan) lesz hidegrázása. Bár a női istenségek képei megerősítőek és felszabadítóak lehetnek egyes nők számára, fontos, hogy ne ezek a képek határozzák meg, hogy milyenek legyünk nőként (és/vagy férfiként).

Bármely tulajdonság, amelyet egy adott (isteni) nemnek tulajdonítunk, megtalálható a másikban is.

Ha például azt mondjuk, hogy „az agresszió férfienergia”, könnyedén fel tudunk sorolni számos olyan istennőt is, akik osztoznak ezen karakterjegyen. Gondoljunk csak Kálira, Szahmetre, Artemiszra, Freyjára, Pelére. Ha azt állítjuk, hogy „a női energia gondoskodó”, ugyanúgy találhatunk gondoskodó férfi istenségeket is. Ilyen Brahma, Poszeidón, Baldr, Ozirisz és Dionüszosz is.

A félreértett istennők és istenek

(Poszt)modern világunkban gyakran hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a mitológiai alakokra és istenekre, mint olyan példaképekre, amelyeket le kell másolnunk, hogy megfeleljünk valamilyen ideálnak. Ez az attitűd azonban könnyen félreértelmezi az isteni erőket és azok valódi jelentését. A mögöttes ok gyakran a társadalom által generált bizonytalanság: nem tudjuk, hogyan legyünk önmagunk a világban és az adott kulkultúrában, és keresünk egyféle engedélyt, felhatalmazást arra, hogy többek legyünk annál, mint amit mások elvárnak tőlünk.

Az istennők és istenek azonban nem egyszerűen követendő „sablonok”, amelyekhez hozzámérhetjük magunkat – sokkal inkább a felszabadításunkban asszisztáló útitársak, akikkel társteremtők vagyunk. Az emberi létezés lehetőségeinek teljes skáláját képviselik (Dorsey, 2020).

Az isteni erők a személyes fejlődést ösztönzik, és lehetőséget adnak arra, hogy megtaláljuk és kiteljesítsük a saját önazonosságunkat.

A szakrális nőiség és a matriarchátus (mítosza)?

Marija Gimbutas, a szakrális nőiség archeológusa

Marija Gimbutas, a litván-amerikai régész kiemelkedő szerepet játszott a Nagy Istennő kultuszának 20. századi kutatásában. Úgy gondolta, hogy a patriarchátus, a háborúk és a társadalmi rétegződés kialakulása előtt létezett egy olyan korszak, amelyet általánosságban a béke és a természettel való harmonikus együtttélés jellemzett. Ebben az időszakban – legalábbis Gimbutas felfogása szerint – a „női princípiumot” mindkét nem tiszteletben tartotta mint az élet örök körforgásának – a születés, növekedés, hanyatlás, halál és újjászületés – meghatározó erejét.

Az Istennőt imádó közösségek jólétben éltek, a javak elosztása pedig méltányosan zajlott.

Gimbutas (1991) úgy vélte, hogy ezek a paleolitikum időszakától a neolitikus mezőgazdasági forradalomig fennmaradt társadalmak nem elnyomó hierarchiákban szerveződtek.

Az Istennő imádásának ismérvei

Gimbutas szerint az Istennő-kultusz világszerte jelen volt – az nem csupán a Balkánra és a Földközi-tenger északkeleti térségére korlátozódott. Kutatásai során kiemelt figyelmet fordított az őskor nőalakokat megjelenítő szobraira, amelyeket egyetlen Istennő különböző megtestesítéseiként értelmezett. Elmélete az emberi lét legrégebbi kérdéseire épít: „Hol voltunk a megszületésünk előtt?”, „Mi lesz velünk a halálunk bekövetkezte után?”. Őseink azt tapasztalták, hogy minden új élet a női testben gyökerezik, így a szülés és a születés, az élet forrásának a misztériuma mély tisztelettel és áhítattal töltötte el őket. Pontosan ezért érthető, hogy a természetfeletti erők legkorábbi ábrázolásai miért inkább női, mint férfi formában öltöttek testet.

Úgy fest, hogy az ősi emberek a világegyetemet egy mindent tápláló és életet adó „(Föld)Anyaként” (Rose, 2003) képzelték el, akinek a méhéből születik maga az élet, és akihez minden és mindenki visszatér a természet örök körforgásában. Ennek megfelelően ezekben a kultúrákban nagyra becsülték a gondoskodást, az együttérzést és az erőszakmentességet.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a közösségek valóban matriarchális rendszerek lettek volna, ahol a nők uralkodtak a férfiak fölött. Sokkal inkább arról van szó, hogy a nemek közötti kiegyensúlyozott, kölcsönösen kiegészítő viszony képezhette e társadalmak alapját (Radford Ruether, 2005; Price, 2017) – ennek romantizálásából és félreértéséből eredhet a (még ma is markánsan jelen levő [ld. Mercree, 2019]) matriarchális közösségek mítosza.

A matriarchátust övező akadémiai viták

Egyes feminista régészek és tudósok elutasítják az egységes „Nagy Istennő” elképzelését, és bírálják Marija Gimbutas nézetét, amely szerint a prehisztorikus társadalmak nőközpontúak lettek volna. Legfőbb kifogásuk, hogy a történelem előtti vallási hiedelmek pontos rekonstrukciója igen nehéz, mivel nem állnak a rendelkezésünkre írott források. Ahogyan a környezetünket, világunkat strukturáló jelek, szövegek értelmezése önkényes, úgy a régészeti leletek értelmezése is rendkívül eltérő lehet. Az írott dokumentumok jelentősége abban rejlik, hogy betekintést nyújtanak egy adott kultúra értékrendjébe, szokásvilágába és történelmi önértelmezésébe, valamint magyarázatot adnak a feltárt tárgyak funkciójára. Semmi nem bizonyítja viszont, hogy a szóban forgó társadalmak valóban matriarchális rendszerek lettek volna (Radford Ruether, 2005). A témát jelentős akadémiai vita övezi tehát.

Én magam sosem törekszem arra, hogy történelmi precizitással és/vagy régész(et)i hitelességgel lépjek fel, amikor a szakrális nőiség komplex kérdésköréhez nyúlok. Holisztikus női coach-ként szabadjára engedem a képzeletem a múlt (újra)formálásában.

Valójában még a „legobjektívebb” történészek is hasonló módszerrel dolgoznak – az ő véleményüket, pozíciójukat azonban akadémiai legitimációjuk hitelesíti. Amit közvetíteni próbálok a munkámon és a személyes filozófiámon keresztül, az egyszerűen annyi, hogy az élet nem mindig volt ilyen, mint ma, és nem is kell, hogy így maradjon. A kérdés az, hogy milyen világban szeretnénk élni – és ha erre tudjuk a választ, akkor el is tudjuk kezdeni a cselekvést, hogy megvalósítsuk.

A szakrális nőiség és az „igazság” problémája

Az Istennő-hagyományt érő (tudományos) támadások célja, hogy – sokszor elfogult és pontatlan érvekkel – hiteltelenítsék a történelemfelfogásunkat, és ellehetetlenítsék a jelen, illetve a jövő megváltoztatásának a lehetőségét. Sokan azt gondolják, hogy ha sikerül megcáfolni a „matriarchátust”, az eredettörténetünket, akkor a spiritualitás mint olyan is megkérdőjelezhetővé válik.

Érdemes lehet feltennünk a kérdést, hogy más vallások eredetmítoszaival szemben vajon találkozunk-e ilyen szintű elutasítottsággal. Vajon a taoizmus érvényét veszítené, ha nem találnánk régészeti nyomokat Lao-ce létezéséről? A hindu tanítások jelentősége csökkenne, ha nem lenne megerősítve Krisna története a vallási szövegekben?

A spiritualitás melletti elköteleződést gyakorta úgy értelmezik, mintha az embert nem érdekelné az igazság. (Az az igazság, ami a leírt szóval, a hivatalos kultúrával és a férfival azonos [Powell, 2001; Rose, 2003].) Valójában azonban arról van szó, hogy a személyes meggyőződéseink, tapasztalataink igazsága éppen annyira érvényes, mintha az lektorált lexikonokból, szakkönyvekből származna (Haraway, 1988). Létezik egy olyan igazság, amelyet nem lábjegyzetek vagy hivatkozások támasztanak alá, hanem az, ahogyan mélyen megérint minket, felébreszti bennünk az életerőt, és segít felismerni saját történelmünket, céljainkat és helyünket a világban (Price, 2017). Az Istennő-hagyomány, a thealógia – a görög „thea” annyit tesz, mint „istennő” – (Christ, 1997) érvényességét nem az adja, hogy mások imádták-e (ugyan)ezt a képet a múltban, mint mi, hanem az, hogy mit jelent számunkra éppen most, ebben a pillanatban.

A következő részben

a nemiség és a matriarchátus után a szakrális nőiség témájának más aspektusaival foglalkozom. Ha szeretnél még többet megtudni erről a különösen érdekes, de sok félreértést szülő témáról, akkor kövesd figyelemmel a Facebook- és Instagram-oldalaimat, ahol értesülhetsz a cikk II. részének publikálásáról. Addig is ne feledd: a nő(i[es])ségre vonatkozó sztereotípiák és rögeszmék felülírásában a te szereped, hozzájárulásod sem elhanyagolható. Rád is szükség van a változáshoz! Újra kell gondolnunk kultúránk számos, mélyen őrzött és alig vagy egyáltalán fel nem ismert feltételezéseit. Sem a történelem, sem a jelenkorunk, sem pedig az Istennő(k) mélyebb, komplexebb jelentését nem érthetjük meg, hacsak nem alakítunk ki egy holisztikus(abb) gondolkodásmódot, amelynek működtetése során felhagyunk a nyugati gondolkodásból származó kategorikus megkülönböztetésekkel, világunk klasszikus dulaizmusaival (férfi vs. nő, elme vs. test, racionális vs. irracionális).

Irodalom

• Campbell, J. (2013). Goddesses: Mysteries of the Feminine Divine. Stillpoint Digital Press.
• Christ, C. P. (1997). Rebirth of the Goddess: Finding Meaning in Feminist Spirituality. Addison-Wesley Publishing Company.
• Dorsey, L. (2020). Orishas, Goddesses, and Voodoo Queens: The Divine Feminine in the African Religious Traditions. Weiser Books.
• Gimbutas, M. (1991). The civilization of the goddess: The world of Old Europe. HarperSanFrancisco.
• Haraway, D. (1988). Situated Knowledges: The Science Question in Feminism and the Privilege of Partial Perspective. Feminist Studies, 14(3), 575–599. https://doi.org/10.2307/3178066
• Freud, S. (2011). Three Essays on the Theory of Sexuality (J. Strachey, Trans.). Martino Fine Books. (Originally published in 1905).
• Jung, C. G. (1991). The Archetypes and the Collective Unconscious (R. F. C. Hull, Trans.; 2nd ed.). Routledge.
• Markale, J. (1999). The Great Goddess: Reverence of the Divine Feminine from the Paleolithic to the Present. Inner Traditions.
• Mercree, A. L. (2019). A Little Bit of Goddess: An Introduction to the Divine Feminine. Sterling Ethos.
• Powell, R. (2001). The Sophia Teachings: The Emergence of the Divine Feminine in Our Time. Lantern Books.
• Price, I. (2017). Goddess Power: Awakening the Wisdom of the Divine Feminine in Your Life. Mango Publishing Group.
• Rose, S. (2003). The Path of the Priestess: A Guidebook for Awakening the Divine Feminine. Inner Traditions.
• Ruether, R. R. (2005). Goddesses and the Divine Feminine: A Western Religious History. University of California Press.
• Starhawk. (1999). The Spiral Dance: A Rebirth of the Ancient Religion of the Great Goddess (20th anniversary ed.). HarperSanFrancisco.