Hogyan futottam életem legjobbját a Balaton félmaratonon?

Többet edzettem mint szoktam? – Áhh, nem, az alapozó erősítést teljesen kihagytam.
Odafigyeltem a táplákozásomra? – Se fehérjepor, se csirkemellek… szóval nem, kicsit sem.
Jobb motiváció? – Az első félmaratonomat azért futottam le, hogy ha az ikertesóm esküvőjére fiú és diploma nélkül mennék, legalább valamit fel tudjak mutatni… ennél jobb motivációt azóta se találtam.

Egyszerűen úgy tekintettem erre a félmaratonra, mint egy hosszú futómeditációra.

Kapcsolódtam a jelenhez és önmagamhoz.

Nem voltak elvárásaim a teljesítményemmel kapcsolatban, nem zakatolt a punckrock a fülemben, hogy erőt adjon a holtpontokon, de nem voltak holtpontok sem. Nem ültem fel a szokásos érzelmi hullámvasútra, ahogy magammal vitatkozom a vége felé, hogy meg tudom-e csinálni, vagy sem, hogy van-e még erőm, vagy hogy egyszerűen csak meguntam. Nem akartam senkinek bizonyítani, nem rendeltem szignifikáns másikat a célba, ahogy szoktam, hogy várjon, és legalább miatta tutira célbaérjek… tulajdonképpen nem volt cél sem.

Az út volt maga a cél.

Csak az út meg én… az út meg én… az út meg én. Erre a ritmusra ált be a szívem is: hallottam, ahogy ezt dobogja, mikor odatettem a kezem. Az út meg én – papamm… meg a Balaton, a platánfák, a szél, a hullámok. 1:53, egyéni csúcs. Béke és boldogság.

rita
rita
hello..@letitslow.hu

Weintraut Rita kutató pszichológus, kritikai szemmel olvassa a szakirodalmat, rajong az agyműködésért, tájékozott a mindfulness hatásait vizsgáló tanulmányokban.