Slow travel – Útközben ÉLNI

Egész életünk egy utazás. Bármerre is legyünk, úton vagyunk, és eközben történik az életünk. Mindenkinek másról szól. Merényi Mónika szenvedélyesen szeret fotózni, hat hónapot töltött Dél-Amerikában, melyről csodálatos képsorozatot készített. Miről szólt az útja? Miért pont Dél-Amerika? Mi kell ahhoz, hogy elinduljunk a saját nagy kalandunkra?


A könyvedben arról írsz, hogy az utazás mindenkinek másról szól. Neked miről szólt?

Nekem is változó, hogy mikor miről szól egy utazás, épp mi az utazás célja, helyszíne, kik az útitársak, nekem milyen a lelki hozzáállásom.

A dél-amerikai fél éves utam elsősorban az önmagammal való teljes összekapcsolódásról és az ezt hozó lelki folyamatokról szólt, és csak másodsorban arról a többi csodáról, amit útközben tapasztal az ember: a lélegzetelállító tájakról, a különböző kultúrákban élők mindennapjaiba bepillantásról, meghatározó emberi találkozásokról, az élmények kiváltotta érzésekről és a határtalan szabadság megéléséről.

Bárki, vagyis mindenki, aki el mer egyedül is indulni és túllépni a komfortzónáján, megtapasztalhatja milyen az életet előre kiszámolhatóság nélkül, mégis teljességében és a maga valóságában megélni és más perspektívából rálátni önmagára is.

Miért pont Dél-Amerikát választottad?

Sok helyre volt már szerencsém eljutni az életemben. Egészen kis korom óta sokat utaztunk a családdal és később én is barátokkal, párral vagy önállóan.

Ezúttal olyan helyre vágytam, ami nagyon más, mint az eddig megéltek; ahol a nálunk téli időszakot kivételesen melegben tölthetem, és kellő –számomra- érdekes látnivalót, felfedeznivalót tud nyújtani. Dél-Amerika volt az a hely, amiről korábban spanyol szakosként tanulmányok és odavalósi barátok révén is már sokat hallottam, és tudtam, hogy biztonságosan nekivághatok, beszélve a nyelvet, kicsit ismerve a kultúrát.

Melyik az a kép, hangulat vagy élmény, ami legtöbbször eszedbe jut az utadról és amiért a leginkább hálás vagy?

Nagyon felszabadult, teljességet adó érzés a spontán megélt „csak lenni”, „jól vagyok így, itt és most”, ahogy összekapcsolódom a világgal és benne stabilan önmagammal is.

Valamint random „útközbeni pillanatok” is bevillannak olykor, amelyek ezért vagy azért hatással voltak rám, érzést hoztak elő belőlem. Minden országnak más hangulata volt, mást váltott ki belőlem.

Sok élményért, helyért vagyok hálás, nem könnyű kiemelnem csak egyet.

Természetileg –számomra- a paradicsomi hangulatú Iguazú-vízesés volt a legelemibb erejű hely, ahol megtapasztalhattam abból egy kicsit, hogy milyen lehetett a civilizáció előtti időkben, ennyire a természet ölelésében, vele összhangban, erejét érezve élni, létezni, töltődni vele.

Ember lakta helyek közül a kolumbiai Cartagena nevű város talán a legemlékezetesebb, ahol az általam megtapasztalt Dél-Amerika pozitív lenyomata jelen van: a színes, erkélyes kis koloniális épületek, a ’mindig jóidő’, a sokféle, életteli, kedves ember, a zene, tánc, különleges ételek, frissen facsart gyümölcslevek, életvidám hangulat, egy életérzés emléke, amely mosolyt vált ki belőlem.

Mit gondolsz, hogyan lehet tudatosan utazni a nagyvilágban? Mire figyeljünk?

Arra tudunk igazán könnyen figyelni, ami nekünk is fontos. S miután mindenkinek más a fontos, más az értékrendje, így másban próbál meg tudatos lenni útja során.

Nekem például számít a környezet védelme, és alap, hogy nem fogok szemetelni egy több napos, hegyekben töltött túra alatt sem, és inkább cipelem magammal –mondjuk- a használt élelmiszercsomagolást egészen egy szemétgyűjtő helyig.

Akinek a légszennyezettség nagy szívügye, akkor ő meg fogja oldani, hogy utazását -ha lehet- vonattal, a rövidebb távokat meg akár kerékpárral vagy gyalog tegye meg.

Van aki az étkezése kapcsán arra figyel, hogy csak helyi alapanyagokból készült, lehetőleg helyi termelőktől származó ételt-italt vásároljon vagy én pl.,hogy csak egészséges, friss és adalékmentes, stb. összetevőkből álló ételt fogyasszak. Nekem az is automatikus, hogy útközben, ahol lehet újratöltöm vízzel a kulacsomat, palackozott víz vásárlása helyett.

Én ellenzem az állatok rabságban tartását, pláne láncra verve, esetleg még turisztikai attrakcióként is szerepeltetve. Bő 10 éve, Indiában, sajnos még ez még nem volt ennyire tudatos bennem és egy pár perces utat én is elefántháton tettem meg. Akkor még a „ki szeretném próbálni milyen” érzés erősebb volt, mint szembenézni azzal a ténnyel, hogy ezzel én is azt támogatom, hogy szegény állat lelkileg megtörve, egész életét fizikailag korlátozva, ezen a párszáz méteren töltse, ahelyett, hogy a fajtájával, szabadon élne a saját környezetében.

És még sokféle tudatosság van. Lehet tudatosan nem a mennyiségi élményre koncentrálva, hanem kevesebbet, de az élményeket teljesebben, mélyebben megélve utazni, vagy a „road less traveled ”választással élni. Én, ha tehetem, előfordul, hogy térkép nélkül, csak hagyom, hogy vigyen a lábam, az intuícióm. Mondjuk ennek néha azért eltévedés a vége 🙂 de legalább helyiekkel szóba elegyedek és a valós életet, helyszíneket is látom így, nemcsak a turisták látogatására felkészített tereket.

Tudatosan élni és utazni is egyfajta döntés, felelősség, hogy tudom mit szeretnék, annak mik a következményei és tudom hogy lehet azt úgy megtenni, hogy nekem is jó legyen, de közben ne ártsak senkinek és a környezettel összhangban éljem meg az élményeket, az ottlétet.

Mik az első lépések, amit megtehetünk, hogy elinduljunk a saját nagy kalandunkra?

Szerintem elsődleges felismerni az érzést, hogy most ez az amire szükségünk van, erre vágyunk igazán az életünkben. Csak ha ez a gondolat örömöt ad és biztosak vagyunk abban, hogy egyedül is magabiztosan, saját magunk társaságában is jól érezzük magunkat –akár komfortzónánkon kívül is-, valamint megvan a hitünk önmagunkban, nyitottságunk más kultúrákra és a bennük élőkre, vágjunk bele. Ha ez az útja valakinek, akkor úgyis minden, amire szüksége lesz, össze is fog állni könnyedén és remélhetőleg a család, barátok is félre tudják tenni a saját félelmeiket, és támogatják az útján…Velem ez történt.

Ehhez viszont nem árt tudnunk mit is szeretnénk, hova vágyunk, mennyi időre, mennyi pénzből gazdálkodhatunk, stb.és ehhez automatikusan kapcsolódik a többi is: hogy hol és milyen szállást keresünk, mivel és kivel utazom, mit szeretnék látni. Persze vannak olyanok, akik szeretnek csak úgy sodródni A-ból B-be. Számomra távoli, ismeretlen helyen nagy „luxus” lenne azért kihagyni egy érdekes helyszínt, mert „nem sodort arra az utam”. Én szeretek már itthon infót szerezni a lehetőségekről, más, korábban ott járt utazó tapasztalatát elolvasni és azok alapján összerakni egy vázlatos útvonal tervet, amit aztán rugalmasan kezelek helyi hatásokra, lehetőségekre nyitottan és saját hangulatomat, megérzésemet követve.

Ha szívesen nézegetnél még több fotót a nagy útról, vagy egy kis inspirációt keresel mielőtt nekivágsz a Te nagy utadnak, keresd Mónika “Útközben ÉLNI – Dél-Amerika” című csodálatosan illusztrált könyvét, vagy látogasd meg www.monwanphoto.com oldalát és hagyd hogy a varázslat magával ragadjon.

niki
niki
niki@letitslow.hu

Niki egy lelkes tréner, főállásban közgazdász és folyamatfejlesztő. A mindfulness és a meditáció magas szintű ismeretét Buddhista szerzetesektől tanulta Thaiföldön.